Bábelből jelentem

Tanuljunk tolmácsul - második rész

2018. február 18. - eneklofordíto

mic_tall.jpg

Az alapozás után jöhet a technika kérdése: tisztázni kell, hogy melyik mód milyen technikai feltételt kíván. Például, hogy a kabint NEM én szállítom, nem viszem magammal, mint csiga a házát, illetve, hogy praktikus, ha egy konszekutív esemény során a tolmács külön mikrofont kap. Meglehetősen kellemetlen például egy magamfajta 165 centis lánynak egy 190 cm magas férfira beállított mikrofon felé nyújtózkodnia, de ugyanez igaz az ellenkezőjére is. És akkor a mikrofon körüli tánclépésekről nem is szóltam: kettőt jobbra, kettőt balra…

Szinkron esetében pedig ott a kabin. Mert igen, szinkronnál kell a kabin; bár ez tapasztalataim szerint sokakat igencsak meglep. Egy – egyébként nagyon közeli területen dolgozó - ismerősöm megkérdezte egyszer, hogy mindenképp kell-e kabin az ilyen munkához. Nem lehet-e úgy, hogy „gyorsan mondom, gyorsan mondja”; technika nélkül. Hát nem… És az sem mindegy, milyen is az a bizonyos kabin. Szerencsére az AIIC pontosan leírta a vonatkozó szabványt. Érdemes ezt megismertetni a megrendelővel is. És arra is hívjuk fel a figyelmet, miért nem jó, ha:

  • a kabinnak nincs hátoldala (vagy csak egy függöny van oda akasztva): mindenki óhatatlanul élvezni fogja az előadásomat a teremben, akár akarja, akár nem (és a függöny nem szigeteli a hangot; de tényleg nem!).
  • nincs megfelelő asztal, csak egy billegő deszka: írnom is kell(het) a kabinban, plusz, ha leesik, az nem kívánt hanghatásokkal jár. És akkor a nejlonharisnyámról már ne is beszéljünk.
  • nincs levegőforgatás: vagy megfulladunk a kabinban, vagy ki kell nyitni az ajtaját, akkor pedig újfent nincs hangszigetelés…

És ha megvan a kabin, akkor sem mindegy, hogy hová kerül. Nyilván nem az udvarra! (Ugye emlékeztek még az előző részre?) De például sokan nem tudják, hogy mi nem csupán a fülünk, de a szemünk után is megyünk. Hogy sokat segít a megértésben, ha látjuk a beszélő száját; hogy az információ megfelelő dekódolásához látnunk kell a gesztusokat, mimikát, testbeszédet; hogy a kivetítőn megjelenített információ nekünk is hasznos. Ehhez pedig vagy megfelelő közelségben kell lennünk. Tehát nem éppen optimális az a megoldás, amikor a kabin nem abban a teremben van, ahol az előadás. Ha pedig a kabinos teremben másik előadás zajlik, nem az, amit tolmácsolni kell, az külön izgalmas ;) (Igen, erre is volt példa – pedig valóban eszméletlen marhaságnak tűnik már maga az ötlet is.) A másik megoldás, hogy kameraképet kapunk. Ha prezik is vannak, akkor isten igazából kettőt: egyiket az előadóról, másikat a kivetített anyagról. És persze mindezt megfelelő méretben. Persze, pszichológiai szempontból bármilyen kamerakép megteszi, de valódi segítséget nem jelent. Egyszer egy komoly nemzetközi konferencián, ahol pl. a miniszterelnököt is tolmácsolni kellett, a kameraképen csak elmosódott foltok voltak: kb. annyit lehetett kivenni, hogy egy vagy több ember áll-e a színpadon. Egyebet nem. Ez nyilván nem volt nagy segítség… (Ellenben egy urológiai konferencián olyan hatalmas volt a kivetítő és a felbontás is, hogy csak úgy pislogtunk ;)) És még egy dolog az elhelyezkedésről: érdemes minden lehetséges külső hatást figyelembe venni: például nem szerencsés egy sportcsarnok színpada mögé állítani a kabint, ha tudjuk, erős hanghatások lesznek. Egy alkalommal komoly izgalom vett erőt a tolmácsbrigádon, amikor azt tapasztaltuk, hogy a nagy hangerőtől úgy rázkódnak a kabinok, hogy szó szerint majd’ szétesnek. A technikusnak – nem vicc! – ragasztószalaggal kellett megerősíteni az üveget minden kabinban, nehogy kiessenek…

Ha már technika, essen pár szó az egyéb körülményekről is. Például legyen fűtés a tolmácsnak is: ültem már olyan beépített kabinban, ahol elfelejtették a rendszerre kötni a radiátort. Tél volt, mi fagyoskodtunk a kabátunkban langyos teát kortyolgatva, a takarítónő pedig felajánlotta a plusz pulcsiját ;) Vagy például legyen vizünk. Nem azért, mert nem tudunk venni, hanem mert nem azzal kellene törődnünk, hogyan szállítjuk le fejenként azt a 2-3-4 liter vizet, amit megiszunk egy-egy ülés során. Ugyanez igaz az ebédre is. Nem arról van szó, hogy nincs rá pénzünk, nem tudjuk megoldani, hanem hogy az eseményen a munkánkra szeretnénk koncentrálni, a szünetekben a befutó előadásokat átnézni, ne adj’ Isten, pihenni. Ha viszont hotdogost kell keresnünk, akkor mindez nem működik – és bizony ez is előfordul. Merthogy egyesek szerint a tolmács „nem a szakmai program része”. Hát akkor mié?

Az előbb azt mondtam, szünetben befutó előadások. Ismerjük a helyzetet, ez teljesen hétköznapi jelenség. Mármint az, hogy az előadásokat, a gyakran szó szerint megírt, majd felolvasott előadásokat ott a helyszínen kapjuk meg. Vagy meg se kapjuk. Vagy az előadó titkárnője a beszéd harmadik percében dobja be. Nem folytatom. De erről egyébként is írtam már egy korábbi posztban.

Végezetül érdemes pár szót ejteni arról is, miként viselkednek a tolmácsolás alanyai. Egy tárgyaláson például kifejezetten előnyös, ha nem vágnak egymás szavába a beszélők. Mert ha mégis, akkor kénytelen leszek kiválasztani, melyiket tolmácsolom. Pedig nem akarom moderálni a beszélgetést; de tényleg nem!

Mi a helyzet tehát az ügyfelekkel? Miért kell őket megtanítani „tolmácsul”?

Mert:

  1. nem tudják, milyen tolmácsolási módok vannak, mi köztük a különbség, melyik mikor előnyös, minek mik a feltételei;
  2. nem értik, effektíve hogy zajlik a tolmácsolás;
  3. nem értik, hogy egy jó célnyelvi szöveghez a tolmácsnak meg kell értenie az elhangzottakat; azaz NEM a szókincs jelenti az igazi kihívást;
  4. nem ismerik a technikai feltételeket;
  5. nem értik, miért szükséges a felkészülés;
  6. nem értik, miért olyan az árképzés, amilyen;
  7. nem értik, hogy a tolmácson nagyon sok múlhat (akár a tárgyalás kimenetele is függhet tőle);
  8. nem értik, hogy amit kérünk, az az Ő érdekük;
  9. nem tudnak a helyén kezelni bennünket.

Az utolsó kettővel kapcsolatban: igen, az ő érdekük, hogy amennyire lehet, segítsenek bennünket. Hiszen az ő előadásukról van szó, nem az enyémről. Ők akarnak valamit átadni a közönségnek. Ők akarják megnyitni a kiállítást úgy, hogy híre menjen. Ők akarnak milliárdos üzletet kötni. Ők és nem én. Egyébként pedig: mindenki olyan tolmácsolást kap, amilyet megérdemel…

Az pedig, hogy miként kezelnek bennünket? Sokféleképpen: gép, robot, földönkívüli, zseni. Egyik sem helytálló, bár kétségtelenül van, amelyik igazán hízelgő…

Mi kell ahhoz, hogy mindez megváltozzon? A mi segítségünk. Hiszen anélkül hiába is várnánk el az ügyfelektől, hogy értsenek bennünket. Tehát: oktassuk az ügyfelet, hiszen ez közös érdekünk. Minél tájékozottabb a vevő, annál jobban tudja, hogy neki valódi szakembert kell választania, és így attól sem kell félnünk, hogy kifizeti-e az árainkat. Ha megérti, hogy a saját jól felfogott érdekében érdemes profi szakemberre bíznia a nyelvi közvetítést, akkor azt is el fogja fogadni, hogy ennek megvan az ára!

Bízom benne, hogy – ha sok újat nem is mondtam – rávilágítottam a munkánk egy olyan szeletére, amit sokszor elhanyagolunk. Ha erre is figyelünk, nem kell udvari kabinban dideregve nézni egy homályos képernyő sötét figuráit József Attila idézetekkel teli filozófiai eszmefuttatást tolmácsolva egy gyógyszeripari konferencián étlen-szomjan :)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://eneklofordito.blog.hu/api/trackback/id/tr5513678314

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.