Előre szólok, ez a könyv nem a könnyed kikapcsolódásról szól. Csöppet sem. Minden egyes mondatot meg és át kell rágni, és bizony emésztés után is rossz álmokat hozhat. Akkor nem is érdemes elolvasni? Dehogynem! Nagyon is!

E heti könyvünk Cormac McCarthy Az út című regénye, amit mindenképp érdemes felvenni az olvasási listára, ugyanis igazán fontos kérdéseket boncolgat.

A cselekmény maga nem túl összetett: egy posztapokaliptikus világban apa és fia vándorolnak, bízva, hogy talán eljutnak valahova, ahol van esély a túlélésre. Körülöttük egy kiégett, élettelen világ, ahol addig örülhet az ember, amíg senkibe sem botlik bele. Ugyanis a túlélésért folytatott küzdelem sokakból az állati ént hozza ki.

A fordítás Totth Benedek munkája, akinek kicsit sem volt könnyű dolga. És még csak nem is arra gondolok, hogy milyen lehetett egy ilyen témájú művel kelni és feküdni egy világégés árnyékában. De akkor mégis mire?  A könyv nyelvi megvalósulására. Merthogy Cormac McCarthy mondataiból kihagyta az írásjeleket. Azaz nincs vessző, pontosvessző vagy akár kettőspont.

Ez a megoldás nem csupán a fordítónak nehezítette meg a munkát, de az olvasást is jelentősen lelassítja. A mondaton belüli írásjelek hiánya ráadásul a magyar változatban sokkal érezhetőbb, mint az angolban. Gyakran első olvasatra nem is értjük, hogy mit akar mondani a szöveg. Őszintén szólva az első néhány oldalon engem borzalmasan idegesített ez a megoldás, mert a tempós olvasáshoz vagyok szokva. De aztán ráébredtem arra, hogy ez nem az a könyv, amin végigszáguld az ember. Hanem az, amin elmereng. Ahol igenis jó, hogy minden egyes mondatot újra és újra át és meg kell rágni, ha meg akarjuk találni azok valódi jelentését.

De hogy lehet egy ilyen könyvet szeretni? Úgy, ahogy azokat a könyveket, amelyekkel egy kicsit mi is meghalunk, amelyekkel együtt sírunk, amelyek az élet igazán komoly kérdéseiről gondolkodtatnak el. Olvasás után garantáltan zaklatottak leszünk és még sokáig vissza-visszatérnek a mű főbb üzenetei gondolatainkba. És ez így van jól. Mert az ilyen könyvek is kellenek. Nagyon! Ha mindenki elolvasná és elgondolkodna rajta, nem kellene félnünk attól, hogy valaha is bekövetkezik egy, a könyvben bemutatott katasztrófa…

Kérdezhetek valamit? szólalt meg a fiú.

Igen. Kérdezhetsz.

Meghalunk?

Valamikor. Nem most.

És továbbmegyünk délnek.

Igen.

Ahol meleg van.

Igen.

Jól van.

Micsoda?

Semmi. Csak jól van.

[…] Aztán később a sötétben: Kérdezhetek valamit?

Igen. Kérdezhetsz.

Mit csinálnál ha meghalnék?

Ha meghalnál én is meg akarnék halni.

Hogy velem lehess?

Igen. Hogy veled lehessek.

Jó.