Emlékeztek még a Delfin könyvekre? Igaz, ami igaz, puhakötésűek voltak, a lapok pedig hajlamosak a sárgulásra/barnulásra, de ezzel együtt nagy kedvenceim voltak és manapság is elő-előveszek egy-egy kötetet, mivel nagyszerű műveket választottak ki a sorozathoz. És bár hivatalosan ifjúsági regények voltak, számos olyan is volt köztük, amelyek felnőttek számára is tökéletesen megfelelnek (és itt nem az olyan, hozzám hasonló felnőttekre gondolok, akik szívesen olvasnak időnként ifjúsági, sőt, akár gyerekkönyveket is…).

Mára ezen művek közül hoztam az egyik kedvencemet: Alexandr Beljajev A kétéltű ember című könyvét.

Különös tüneményre figyelnek fel a gyöngyhalászok az argentin partok mellett, Buenos Aires közelében. Izmos fiatalember bukkan fel a tenger mélyéből a legváratlanabb pillanatokban, delfinháton lovagol, kagylótülköt fúj, halászhálókat szabdal szét gyémántkésével, halseregleteket szabadít ki, majd ismét eltűnik a hullámok közt. Szemtől szembe még nem látta senki. Mesék, legendák szövődnek köréje, alakját emberfölöttivé növeszti a babonás képzelgés, a róla szóló rémtörténetek azonban csak suttogva kelnek szárnyra…

A könyv hátulján olvasható mondatok alapján leginkább egy kedves kalandregényre gondolhatunk, ami bizonyos szempontból igaz is, de a mű valójában sokkal több ennél. Bár 1928-ban íródott, számos olyan kérdést is felvet, melyek napjainkban (is) igazán aktuálisak: vajon meddig mehet el a tudomány? Etikus-e beavatkozni a természet rendjébe? Jogunkban áll-e teremtőt játszani?

Bár az eredeti változatot nem olvastam, Balassa Anna fordítása tökéletesen megállja a helyét. Ahol kell sejtelmes, ahol kell, romantikus, ahol kell, szomorkás. A szövegben nincs semmi különleges vagy eget rengető, mégis vannak olyan mondatai, amelyek gyerekkorom óta szó szerint megragadtak bennem, mert annyira jól visszaadják a könyv hangulatát. Ez az egy-két mondat elegendő ahhoz, hogy visszarepüljek a gyerekkoromba, és elárasszanak ugyanazok az érzések, mint a könyv első olvasásakor. Mi ez, ha nem a jó fordítás bizonyítéka?

Akinek eddig kimaradt, annak mindenképp javaslom Beljajev klasszikusát. De előre szólok: nem érdemes klasszikus happy endingre számítani…

Ja! Egy orosz film is készült belőle évtizedekkel ezelőtt – állítólag az is nagyon jó. Lehet, hogy valamikor én is megnézem ;)