Egy klasszikus konferenciának indult: kiemelt helyszín, nagyszerű előadók, érdekes (filozófiai) téma.
A kollégával ültünk a kabinban és szépen tolmácsoltuk az elhangzottakat. Délután (egy akkor még) a szokásostól rész követezett, ugyanis volt néhány előadó, aki nem tudott Magyarországra utazni – ők videóüzenetet küldtek, azt kellett tolmácsolnunk. Ezzel alapvetően nem volt semmi gondunk, hiszen a hang jó minőségű volt, rendben megérkezett a fülesünkbe.
Éppen én voltam soron, amikor egy kínai buddhista szerzetes videója következett. Elmondta, hogy imádkozni fog a jelenlévőkért, majd bele is fogott. És tette ezt – énekelve…
Őszintén szólva nagyon meglepődtem, mert erre azért nem voltam felkészülve. Nem elég, hogy jellegzetes kínai akcentussal beszélt angolul, de még énekelt is. Az egész helyzet irtó humoros volt, de persze a tolmács nem nevethet, neki a lehető legjobban azonosulnia kell az előadóval.
Ezt próbáltam tenni én is. A lehető legjobban átlényegülni az előadóvá és átadni az üzenetét, jelen esetben az (igencsak hosszú) ima szövegét. Persze nem énekelve, hanem komoly hangon, emelkedett stílusban.
Természetesen a kollégámnak sem volt egyszerű a helyzete – ő az első sokk után szó szerint kiszaladt a kabinból és kétrét görnyedve, oldalát fogva (ezt nem mondhatom másképp) röhögött tőlem pár méterre. Persze úgy, hogy a közönség semmiképpen ne láthassa, de lehetőség szerint én sem.
Az ima befejeződött, jött a következő előadó, mi pedig visszazökkentünk a normális kerékvágásba.
Az esetet azóta is emlegetjük. Nagyon jól példázza, hogy mindig érheti az embert meglepetés, mindig lehet hová fokozni az izgalmakat, és még a legártatlanabb konferencia is tartogathat extrém előadókat.
