Minden szokásosan indult: egy nagy előadóterem, egy külföldi előadó, no meg én, a tolmács.
Konszekutív tolmácsolást kértek, így fontosnak éreztem, hogy kezdés előtt egyeztessek az előadóval (aki egyébként japán volt, de természetesen angolul beszélt). Mint mindig, most is elmondtam, hogy mind a közönség, mind az előadó, mind pedig a tolmács szempontjából az a szerencsésebb, ha nagyobb szakaszokban dolgozom. Ha ugyanis minden egyes mondat után megállna az előadó, én pedig tolmácsolnám, akkor olyan szinten szétaprózódna az előadás, hogy nagyon nehéz lenne követnie a közönségnek. Az a legjobb, ha gondolati egységenként áll meg, még akkor is, ha esetleg ez több perces szakaszokat jelent. Miattam nem kell aggódni, ugyanis jegyzetelni fogok.
Szerencsére az előadónak is tetszett az ötlet, így ennyiben maradtunk.
Hamarosan megérkezett a közönség. Az előadó a terem egyik oldalán helyezkedett el egy nagy földgömb mellett, ami egyben előadásának központi témája is volt. Én a másik oldalon voltam, a pulpitus mögött. Minden tökéletesnek tűnt.
Az előadó belevágott mondandójába, majd egyszer csak … lekapcsolták a lámpákat, hogy jobban látszódjon a földgömb – a VILÁGÍTÓS földgömb.
Én ott álltam a pulpitus mögött, jegyzetfüzettel és tollal felszerelkezve, de az orrom hegyéig se láttam. Jegyzetelésről tehát szó sem lehetett. (Itt jött volna, ha olyan a szemem, mint egy bagolynak, de nem, sajnos sötétben én sem látok ;))
Az előadó viszont tartotta magát megállapodásunkhoz: mondat mondatot követett, és csak a gondolati egységek végén állt meg. Én pedig ott álltam, kezemben a jegyzetfüzettel és a tollal, amit persze nem tudtam használni.
Ez volt az a pont, amikor hálát adtam a jegyzetmentes egyetemi gyakorlatokért, amikor megtanultuk, hogy igenis működik a memóriánk, és ha megfelelően koncentrálunk (és persze az előadó is kellően strukturáltan beszél), akkor jegyzet nélkül is tudunk tolmácsolni.
És igen, nekem is ment – végig a teljes előadás alatt. De azért ha csak lehet, azóta is jegyzetelek ;)
