Ha már a mai nap a nőkről (a határozott, erős, melegszívű stb. nőkről) szól, akkor lássunk egy olyan művet, amiben központi szerepet játszik a női személyiségfejlődés és öntudatra ébredés, ráadásul mindez zenével fűszerezve: azaz a My Fair Lady-t.

Azt gondolom, kevesen vannak, akik nem ismernék a darabot vagy legalább annak filmváltozatát. George Bernard Shaw színdarabját Lerner és Loewe álmodta musical színpadra, majd a filmvászonra, ahol Audrey Hepburn és Rex Harrison brillíroztak Eliza Doolittle és Henry Higgins szerepében.

A dalszövegek (és persze maga a darab szövegkönyve) nyelvi szempontból is nagyon izgalmasak, hiszen folyamatosan nyomon követhetjük bennük Eliza nyelvi fejlődését, ahogy egy hibásan beszélő virágáruslányból (magyar :)) hercegnővé válik. Ennek szövegszintű bemutatása angolul sem könnyű, magyarul viszont ég nehezebb, hiszen nálunk sokkal kevesebb akcentus/dialektus található összességében, mint akár csak Londonban, ráadásul azok társadalmi megítélése is teljesen eltérő a forrásnyelvi szövegben bemutatottól.

Ezzel együtt a dalszövegek fordítása (G. Dénes György) kifejezetten bájosra – és nagyon könnyen énekelhetőre sikerült. Volt lehetőségem mindkét nyelvi változatból több dalt is elénekelni (régi szép idők, amikor még ilyesmivel is aktívan foglalkoztam), és nagy örömömre a magyar fordítás is gördülékenyen, kényelmesen énekelhető, ráadásul sokszor találó nyelvi megoldások jellemzik. Találkozunk nyelvtörővel („lenn délen édes éjen édent remélsz”), megismerjük az egyes nyelvi beszélők jellemzőit („A talján, az még hagyján, ha a két kezével szól,/A germán akár egy medve, böfögi, hogy 'ja wohl'”), de a gaz Henry Higginsről szóló nóta talán a leghumorosabb:

Várj, Te gaz Henry Higgins,

Jő a nap

Majd a csúz, a köszvény lábadról lekap!

S míg a láz, a hideg ráz ki,

Én egy dixie-t fogok járni.

Hohohó, Henry Higgins,

Várj Te gaz!

Sajnos a darab új fordításáról (Centrál Színház, Baráthy György) már nem tudnék ilyen szépeket írni. (Persze az is lehet, hogy befolyásolt a régi változat szeretete.) Úgy éreztem, erőltetve sikerül csak új megoldásokat felmutatnia, mindezt ráadásul úgy, hogy az énekelhetőség nem igazán volt szempont. A mélypont számomra a „gyönyörűűűű” volt – igen, így kitartva – a régi „csudijóóó” helyén. Értem én, hogy új megoldás kellett – de ilyen??? (Sajnos Varró Dani Szegedi Szabadtérin bemutatott változatát nem hallottam, csak egyes részeit ismerem, de hogy az ő „tök kirááály” megoldása sem az énekelhetőségről szól, az biztos…)

Nekem mostanra nagyon megjött a kedvem a filmhez (akárhogy is, a Hepburn-Harrison párost nem lehet überelni) – nektek nem? Máris dudorászom magamban a dalokat ;)