Úgy bizony! Mi mindig eltoljuk – legalábbis a célnyelvi megszólalást a forrásnyelven elhangzotthoz képest. És persze a szinkronkabinban.
Merthogy azért a szinkrontolmácsok sem képesek arra, hogy teljesen egyszerre beszéljenek az előadóval. Egy kis időbeli eltolódásra mindig szükség van, ami alatt a tolmács elkapja a fonalat, és annyi információval rendelkezik már, hogy elindítsa a célnyelvi mondatot.
Ennek az időbeli eltolódásnak a hivatalos neve (Barik után) fül-száj ívhossz (ear-voice span). Tudom, ez a név elég furán hangzik, de ez van :)
De mégis mennyi az annyi? Milyen hosszú az átlagos lemaradásunk az előadóhoz képest? Nos, ezt elég nehéz megmondani, pontosabban a válasz az, hogy változó. Függ a nyelvkombinációtól, hiszen mondjuk németről magyarra van, hogy többet kell várnia az embernek, mivel az ige gyakran a mondat végén van. Ami nem jelenti azt, hogy egy teljes mondatot meg kell hallgatni ahhoz, hogy belevágjunk, de még ha az ún. szalámitechnikát alkalmazzuk (azaz szétdaraboljuk a FNY-i mondatot és így oldjuk meg, hogy akár az ige hiányában is tudjunk mit mondani), akkor is előfordul, hogy nagyobb lemaradással kell dolgoznunk, mint mondjuk angol-magyar irány esetén.
De tudom, hogy senki sem szereti a konkrétumok nélküli válaszokat, így jöjjenek a számok! Helyzettől, előadótól, témától, nyelvkombinációtól (stb.) függően 2 és 10 mp között szokott lenni a fül-száj ívhossz, de Barik (1969) szerint leginkább 2-3 mp szokott lenni.
S hogy miért nem hosszabb? Nos, mivel minél hosszabb az időbeli eltolódás, annál több információt kell a tolmácsnak rövidtávú memóriájában eltárolnia, ami meglehetősen fárasztó dolog. Gondoljunk csak bele, mit jelent egy állandó félmondatos lemaradás? Azt, hogy egy fél mondatot mindig a memóriájában tart, miközben épp az azt megelőző fél mondatot tolmácsolja a célnyelvre. És ez így halad tovább folyamatosan.
Legalábbis majdnem. Miért? Változhat? Bizony! Ugyanis amikor az előadó szünetet tart, nyelvbotlása van, feleslegesen ismétli magát, vagy éppen tapsol a közönség, akkor a tolmácsnak lehetősége van ara, hogy „behozza a lemaradást”. (Ami után persze kénytelen lesz megint lemaradni, de nem feltétlen annyira, mint korábban.)
És hogyan történhet az, hogy a tolmács a lemaradásból megelőzi az előadót? Nos, úgy, hogy jól felkészül az anyagból (vagy akár alapból jártas a témában), ismeri az eladó szava járását, fel van vértezve kész panelekkel, melyeket alkalmanként be tud vetni (közönség üdvözlése, állandósult formulák stb.).
Mindenesetre egy kis lemaradás mindig kell, de a szinkrontolmácsolás nem versenyfutás – legalábbis ritkán olyan, ahol a tolmács lehet a nyertes ;)
Bővebben a témáról:
Barik. 1969. A Study of Simultaneous Interpretation.
