Ááááá, hogy lehetett ezt ennyire félrefordítani? – szisszen fel időről-időre számos filmrajongó, majd megfogadja, hogy ha csak lehet, innentől kezdve csakis eredeti nyelven nézi a filmeket, sorozatokat. De vajon megalapozott-e a filmfordítók folyamatos pocskondiázása? És mi a helyzet a többi, hasonlóan komplikált műfajjal?

Előrebocsátom, hogy nem szeretnék belebonyolódni a ’kell-e szinkron vagy elég a felirat’ kezdetű vitába, mert nem gondolom, hogy messzire vezetne, de azért azt zárójelben megjegyzem, hogy attól még, mert létezik szinkronos változat, nem törlődik az eredeti, azaz aki szeretné, biztosan meg tudja valamilyen forrásból (kmmm….) azt is tekinteni. Azzal viszont mindenképpen érdemes lenne foglalkozni, hogy miért is merülnek fel problémák és mennyire lehet(ne) azokat elkerülni.

A miértre számos okot találhatunk: kevés idő áll rendelkezésre (előfordul például, hogy egy Amerikában leadott showhoz néhány napon belül kell a felirat, azaz a fordítónak maximum egyetlen napja van a célnyelvi szöveg elkészítésére, ami azért nem túl sok), nem kapja meg a fordító a hanghoz/szöveghez tartozó képet, így teljesen megfosztják a képi utalásoktól (bár elképzelhetetlennek hangzik, ilyen is van), a forgalmazó/csatorna kívánalmai megkötik a kezét (azaz nem azt és nem úgy fordít, ahogy szeretne) vagy egyszerűen nagyon nehéz reáliákkal, vagy egyéb, a forrásnyelvhez, annak kultúrájához köthető nehézségekkel szembesül.

Azt gondolom, egyértelmű, hogy vannak olyan potenciális hibaforrások, amelyeket kénytelen a fordító elfogadni. Ha például egy Eddie Murphy filmet a csatorna délután szeretne leadni, akkor bizony Eddie zaftos káromkodásai magyarul egy ’a kutyafáját’ vagy ’azt a teremburáját’ morgolódásokba fulladnak, ami, bocsánat a kifejezésért, gyakorlatilag kiherélheti a filmet… Másrészt viszont ha borzalmasan pörgő nyelvű olasz szereplőket kell magyarítani, akkor elkerülhetetlen az eredeti szöveg csonkítása, mivel egyszerűen nem lehet a megadott idő alatt ugyanazt a szöveget lenyomni egy magyar néző torkán, pontosabban fülén (még kevésbé feliratként a szemén). Szerintem mindenki hallott már vérre menő családi vitát olasz férj és feleség között egy tál spagetti fölött, szóval tudjátok, miről beszélek. Lehet egy magyar feleség bármilyen perlekedős, egy olasz mammával sosem veszi (vesszük) fel a versenyt :)

És akkor még nem beszéltünk a szuper szóviccekről, amelyektől minden fordítónak égnek áll a haja. Főként, ha képi utalás is van hozzá. Mert hiába talál(na) rá a szerencsétlen jó magyar megfelelőt, ha egyszer bele kell szuszakolnia a képi utalást. Ha pl. azt mondja az angol, hogy it's raining cats and dogs és kutyák-macskák (is) láthatók a képen, akkor nem elegendő a dézsáról és az esőről megemlékeznie a fordításban. Viszont, ha mindent bele akar tenni, akkor az könnyen a humor rovására mehet, és mondjuk egy szitkom esetében semmi sem kínosabb, mintha az amerikai ’közönség’ hallhatóan szétröhögi magát, a magyar néző pedig csak értetlenül ül és hülyén érzi magát, hogy nem vette a poént. Persze, mert lehet, hogy nem is volt. Ha pedig marad a poén, akkor lehet, hogy az üzenet, ezáltal pedig a történet sérül. Kemény dió (hard nut to crack – mázli :))!

Persze, ha már audiovizuális fordítás, akkor lehet emelni a téteket. Nyugalom, nem fogok részletesen rátérni az operára (ami sokak szerint max. audiovizuális ordítás, de nem, kicsit sincs igazuk), pedig tehetném. Viszont eltérő, bár nagyban hasonló műfajokat csak előhozok. Ilyenek a filmdalfordítás vagy a musicalek. Sőt, aki emlékszik a ’80-as évek Suprahits és hasonló lemezeire, az tudja, hogy a popslágerek is át-átfordultak magyarra. Ki tudná feledni például Korda Györgytől a következő sorokat? „Most arra kérlek, hogy hallgass meg végre / Most arra kérlek, hogy ne szakíts félbe…” Emlékszem, egy olaszországi esküvőn az olasz násznépet szinte sokkolta a Mamma Maria ezen változata, de ez egy másik történet… Mindenesetre a feladatot itt a zene és a szöveg közti összhang szükségessége, azaz az énekelhetőség tovább nehezíti. És látjuk, hogy alkalmanként a fordítónak nem igazán sikerül(t) megugrania a lécet, bármily keményen próbálkozott is.

De nem is történhetett másként, hiszen, ha a műfordítónak bátornak kell lennie, akkor elmondható, hogy minden audiovizuális fordító vakmerő, mert előre tudja, hogy megugorhatatlan feladatra vállalkozik. De megteszi, mert tudja, hogy vannak, akik nem tudják eredeti nyelven élvezni a filmeket, musicaleket stb., ráadásul akár a feliratot sem tudnák követni (mert látássérültek, diszlexiások, vagy egyszerűen csak idősek). Így tehát még ha nem is érnek el mindig 100%-os sikert, a munkájuk nagyon fontos! De ezzel együtt persze én is szoktam bosszankodni (pl. utáltam az új My Fair Lady fordításában a „csudijóóó” helyett azt hallgatni milliószor, hogy „gyönyörűűű” – látni kell azonban a teljes képet, és akkor megértjük, hogy nem igazságos az audiovizuális fordítókat állandóan szidni, mert így is erőn felül teljesítenek!