Az utóbbi időben rendszeresen veszek kifejezetten fordítói érdeklődésből könyvet, de az esetek többségében az új szerzemény egy-egy újrafordítás. Ritkaságszámba megy, hogy nem erről van szó, azaz kifejezetten azért kerül fel egy könyv a polcomra, mert azt olvastam róla, hogy fordítási szempontból kimagasló, nem pedig azért, mert érdekel a téma vagy ismerem a szerzőt.

Nos, Tatyjana Tolsztaja Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent regénye, A macskány (vagy korábbi címén Ksssz!) az ilyen ritka művek egyike. Bár szeretem az orosz irodalmat, a kortárs orosz disztópikus sci-fi sokkal inkább a férjem műfaja, mintsem az enyém. Mégis, az olvasói visszajelzések alapján egyértelmű volt, hogy a könyvet be kell szereznem és mihamarabb EL KELL OLVASNOM! Döntésemhez az is hozzájárult, hogy a fordítás egyik kedvenc műfordítóm, M. Nagy Miklós nevéhez fűződik, akivel nagyon hasonló az ízlésünk, mivel az általa fordított szerzőkről eddig egytől egyik kiderült, hogy nekem is nagyon tetszenek. (Azóta egy személyes beszélgetés során kiderült, hogy a zenei ízlésünk is közel áll egymáshoz, ami újabb plusz pont Miklósnak :))

Visszatérve a könyvre: a történet kétszáz évvel a világ pusztulása után játszódik Moszkva romjain, ahol a túlélők közössége furcsa és torz módon fejlődött vissza: egyrészt gyermekibbé, másrészt brutálisabbá is váltak, mindenki csak a saját érdekeit tartja szem előtt, és az egyetlen személy, akit tisztelnek és becsülnek, az „atyjuk”, a vezető. Nyilván érezhető, hogy mű fontos témája a diktatúra, annak kialakulása, a rendszer butaságon alapuló működésének bemutatása.

A macskány azonban nem ettől lesz kivételes és egyedi (hiszen ilyet láttunk, olvastunk már), hanem attól a nyelvezettől, amit használ. Bár eleinte furának és akár zavarónak is érezhetjük a „pógárocskák” nyelvhasználatát, egy idő után egyszerűen beszippantja a nyelvi bravúrokra fogékony olvasót, aki innentől kezdve már azt várja, milyen újabb és újabb nyelvi lelemények jelennek meg a szereplők szóhasználatában. Ugyanis eben az eltorzult világban számos ma ismert tárgy, fogalom már a feledés homályába merült, és még ha egyes szavak fenn is maradtak, azok jelentése már messze nem az, ami volt. Ráadásul az újból felfedezett (ámde természetesen nem vagy félreértett) klasszikus művek szókincse is bekapcsolódik a játékba, tovább erősítve a hatást.

A könyvet ez a nyelvi bravúr teszi igazán kivételessé – kivételesen viccessé, de egyszerre fájdalmassá és kegyetlenné is, hiszen a könnyed felszín alatt komoly mondanivaló húzódik. És bár A macskányban megkérdőjelezik a szereplők, hogy van-e bármi haszna a modern világban Puskinnak és hasonló klasszikusoknak, azt gondolom, ez nem kérdés. Ahogy az sem, hogy A macskány M. Nagy Miklós CSÚCSSZUPER fordításában minden nyelv és fordítás iránt érdeklődőnek kötelező olvasmány!