Egyik legnagyobb olvasási élményem minden kétséget kizárólag Umberto Eco világsikeréhez, A rózsa nevéhez kötődik. Eleinte féltem belevágni, mivel tudtam, hogy Eco komoly irodalmár, irodalomkritikus, sőt, filozófus is, így biztosra vettem, hogy a könyv – műfaja ellenére, ami krimi (!!) – nem feltétlen lesz könnyű olvasmány.
Részben igazam lett, mert sosem éreztem annyira tudatlannak magam, mint amikor ezt a könyvet olvastam. Szinte minden oldal hemzseg az irodalmi utalásoktól, no meg a latin, görög stb. mondatoktól, amiket természetesen a regény szereplői értenek. (Szóval nem is sajnáltam őket annyira, amikor egymás után elkezdték alulról szagolni az ibolyát :)) Én viszont újra és újra azt éreztem, bármennyire olvasott is vagyok, hiányos a műveltségem, mert nem értek sem latinul, sem ógörögül és bizony nem csak ezek hiányoztak ahhoz, hogy megspóroljam az állandó hátralapozást. Merthogy a könyv végén hosszú-hosszú oldalakon végjegyzetek húzódnak, segítve a hozzám hasonló olvasókat. (Igazán köszi, Umberto!)
Mégis, a könyv letehetetlen. Izgalmas, fordulatos és igazi irodalmi csemege. Ráadásul rengeteget megtudhatunk belőle a középkori szerzetesek életéről, no meg a kódexkészítésről, a gyógynövénytermesztésről és megannyi másról. És mindezt nagyon alapos, aprólékos, részletgazdag módon.
Na de mikor beszélünk végre a fordításról? Ja, tényleg! Máris! Ismerős név jön az olvasóval szemben fordítóként: Barna Imre. Aki itt is hihetetlenül csodásat alkotott. Őszintén szólva nem mernék egy ilyen összetettségű műbe belevágni, mivel elképzelhetetlen mennyiségű munkát jelenthet. Olyat, ami elsősorban kutatómunka és csak másodsorban fordítás.
Mint kiderült, Eco is tisztában volt azzal, hogy könyveit nem a legkönnyebb feladat egy másik nyelvre átültetni, így kiterjedt levelezést folytatott műfordítóival, akiknek részletesen elmagyarázta az összetettebb részleteket. No, ez volt az a pont, ahol igenis szerettem volna (utólag) én is Ecót fordítani, legyen bármilyen összetett is…
Érdekes módon az eredeti megjelenés után 31 évvel (azaz 2011-ben) Eco átdolgozva is kiadta művét a „kevésbé felkészült” olvasókat szem előtt tartva, amelyben a rengeteg latin idézetet lefordítva szerepeltette. Bár az előbb még éppen azon miatt panaszkodtam, most örülök, hogy nekem az eredeti verzió (is) megvan, mivel mégiscsak az az igazi Eco. Az irodalomzseni, az író, akinek a klasszikus kultúra a kisujjában van, az ember, akit igencsak nagyra tartok.
Ha még nem olvastátok, mindenképp kapjátok le a polcról – és ha még nem lenne ott, villámgyorsan szerezzétek be!!! Nem fogjátok megbánni (még akkor sem, ha ti sem értetek latinul)!
