Észrevettétek már, hogy amikor fordítunk, akkor szinte mindig „szószátyárrá” válunk? Azaz nekiállunk magyarázni azokat a dolgokat, amelyekről úgy gondoljuk, problémát jelenthetnek az olvasóinknak. Ez nem más, mint az explicitáció jelensége. Ugye emlékeztek?
Amikor a fordítás és az explicitáció kérdése felmerül, sokan úgy gondolják, hogy ez utóbbi meg- vagy nemléte nyelvpártól függő dolog. Azaz például, ha angolról magyarra explicitálunk, akkor magyarról angolra inkább implicitálunk. Ennek megfelelően mások a használt fordítói eszközök is: az első esetben gyakran előfordul a konkretizálás, a felbontás és a betoldás, míg az utóbbinál a generalizálás, az összevonás és a kihagyás kerülnek leginkább terítékre.
Vajon ez valóban így lenne? Ugyanazon nyelvpárnál az egyik irányba magyarázunk és „fecsegősek” vagyunk, míg a másikba visszafogottabb megfogalmazás jellemez bennünket?
(Természetesen ennél a kérdésnél az olyan explicitációk az érdekesek, amelyek a fordító döntésén múlnak, nem pedig azokra, amelyek kvázi kötelezők bizonyos nyelvek között az adott irányba.)
Mégis, ha megvizsgáljuk akár a saját munkánkat, akkor könnyen lehet, hogy azt tapasztaljuk, ha fordítunk, minden irányba sok explicitációt alkalmazunk. Azaz univerzális módon élünk ezzel az eszközzel. Pontosan erre utal Klaudy Kinga (igen, végre elértünk az egyik elméletéhez!!) aszimmetria hipotézise, amely azt mondja ki, hogy az, hogy a fordító egyik irányba explicitál, nem jelenti azt, hogy a másik irányba implicitálni fog, azaz ez a két művelet nem szimmetrikusan jelenik meg.
Őszintén szólva én írásban és tolmácsként szóban is sokat explicitálok, de minden lelkiismeretfurdalás nélkül. (Bár tolmácsként tudom, hogy ezzel a saját munkám nehezítem, mivel szinkronnál az előadó nem fog megállni vagy lassítani csak azért, hogy én be tudjam szúrni a szerintem fontos magyarázó elemeket. Ez persze nem állít meg, sőt, időnként külön élvezem a kihívást ;)) Hogy miért történik mindez? Azért, mert nyelvi kommunikátorként a lényeg az üzenet célba juttatása. És mivel nem csupán nyelvek, hanem kultúrák között is fordítunk, a célnyelvi olvasónak elkélhet a segítség. Ráadásul, és ez nagyon fontos észrevétel Klaudytól, a fordító nem tudja leellenőrizni, hogy munkáját érti-e az olvasó, nincs-e szüksége további magyarázatra (ez az esetek elnyomó többségében a tolmácsra is igaz), így inkább biztosra megy, még akkor is, ha alkalmanként túlzásba is esik.
Ti hogy látjátok? Mi jellemző rátok fordítóként? Minden nyelvi irányba szerettek magyarázni?
Bővebben a témáról:
Klaudy K. 2001. Az aszimmetria hipotézis
