Már régóta izgatja a szakemberek fantáziáját, milyen folyamatai vannak a tolmácsolásnak – azaz mi történik a fejünkben akkor, amikor dolgozunk? Ezt természetesen elég nehéz megragadni, hiszen nem túl valós vagy éppen megszokott helyzet az embernek elektródákkal a fején tolmácsolnia, és még akkor sem biztos, hogy pontosan feltérképezhető ez az izgalmas tevékenység.
Szóval biztosat továbbra sem tudunk, de jópár elmélet megszületett már, és úgy gondolom, ezek sok olyan gondolatot megfogalmaztak, amelyek segíthetnek jobb tolmáccsá válni.
A fenti kérdésre Danica Seleskovich (1978) válasza az ún. théorie du sense, azaz az értelem elmélete. E szerint a tolmácsolás folyamata három szakaszból áll.
Az elsőben a hallottakat összevetjük a fejünkben már meglévő tudásanyaggal, hogy így összeálljon a forrásnyelvi szöveg értelme. Ez már önmagában nagyon fontos üzenetet hordoz minden (leendő) tolmács számára: csak akkor tudjuk valóban magabiztosan és jó minőségben tolmácsolni a forrásnyelvi szöveget, ha annak tartalmáról kellő előzetes ismerettel rendelkezünk. Ehhez egyrészt célzott készülés (felkészülési anyag!!!), valamint széles körű tájékozottság és műveltség szükséges. Ezért is mondjuk mindig azt, hogy egy igazi tolmácsot minden téma érdekel, hiszen sosem lehet tudni, mikor épp milyen témába futunk bele (akár egy tolmácsolt vacsora vagy egy szünetben lezajló rövid párbeszéd alatt).
A második szakasz a deverbalizálásról szól. Egyszerűbben megfogalmazva arról, hogy ’megfosszuk’ a forrásnyelvi szöveget nyelvi elemektől, hogy pusztán az értelem maradjon, mindenféle zavaró tényező nélkül. Hogy ez miért fontos? Elsősorban azért, mert ha ez a lépés elmarad, akkor a két nyelv könnyen interferálhat egymással, azaz a célnyelven megfogalmazásunk a forrásnyelven elhangzottakat fogja követni, ami furcsa nyelvtani szerkezeteket (pl. szenvedő szerkezet magyarul), tükörfordítást és meglepő szóválasztást hozhat magával. Ilyenkor szoktak gyakran előkerülni a hamis barátok is.
A deverbalizálási szakasz látványos megjelenési formája a szimbólumokkal történő jegyzetelés, hiszen ott nyelvfüggetlen jelekkel próbáljuk megjeleníteni a szöveg jelentését. Ha jól sikerül, akkor a tolmácsolás valóban a célnyelvi normáknak megfelelően fog zajlani, a forrásnyelv nem fog ’bezavarni’.
Ez a harmadik szakasz, azaz ’a’ tolmácsolás gyakorlatilag az értelem célnyelv számára teljesen természetes módon megvalósuló kifejezése. Ilyenkor tehát az a lényeg, hogy a forrásnyelvi szövegből kinyert értelmet a tolmács úgy fogalmazza meg a célnyelven, ahogy azt egy célnyelvi beszélő tenné. Olyan szavakkal, kifejezésekkel, olyan nyelvi szerkezetekkel.
Tolmácsként tehát mindig és mindenhol keressük a lényeget! Ahhoz pedig, hogy ezt minél biztosabban megleljük, gazdagítsuk folyamatosan ismereteinket. Egyébként mindkét dolog tolmácsolástól függetlenül is jól jöhet mindenkinek :)
Bővebben a témáról:
Danica Seleskovich. 1978. Language and Cognition
https://link.springer.com/chapter/10.1007/978-1-4615-9077-4_29
