Aránylag kezdő tolmács voltam, amikor megkerestek egy igazán szép és izgalmas munkával: egy fesztiválra érkezett katonazenekarnak kellett tolmácsolnom. Bár svédek voltak, a közös nyelv, azaz a tolmácsolás nyelve is az angol volt, de mivel a zenekar minden tagja jól beszélte a nyelvet, ez nem okozott problémát.
Az első naptól kezdve folyamatosan a zenészekkel voltam: a különféle hivatalos programokon, a zenekari próbákon és persze az összes koncerten, előadáson is.
A zenekar itt-tartózkodásának egyik csúcspontja egy szabadtéri koncert volt Debrecen főterén. Az volt a terv, hogy a zenekarvezető minden darab előtt mond majd egy rövid ismertetőt, hogy a közönségnek még teljesebb élményben lehessen része. Természetesen ehhez mindenképpen kellett az én segítségem is – kint a színpadon, konszekutív tolmácsként.
Eleinte minden flottul ment: a színpad közepére penderült a zenekarvezető, felkonferálta angolul az adott művet, én letolmácsoltam magyarra, és jöhetett is a zene.
Úgy a koncert közepénél jártunk, amikor egy ilyen konferálás során a zenekarvezető véletlenül svédül ismertette a következő darabot. Ő észre sem vette, hogy ösztönösen az anyanyelvén szólalt meg, nem pedig angolul. Én ott álltam mellette, mint akit leforráztak – és persze egyetlen szót sem értettem. A zenekarvezető – mint aki jól végezte dolgát – visszament a helyére (a hangszere mellé), én pedig ott álltam a színpad közepén, velem szemben a kíváncsi közönség, akik közül biztosan többen is észrevették a nyelvváltást. Ez egyébként igaz volt számos zenekari tagra is – többeken láttam a megrökönyödést, illetve egy kis mosolygós érdeklődést: most vajon mihez fogsz kezdeni?
Én a közönség felé fordultam, majd mosolyogva így szóltam: „A most következő darab zeneisége magáért beszél, így felesleges túl hosszan ismertetni”. „Egyébként pedig – tettem hozzá kvázi összekacsintva a nézőtéren ülőkkel – szerintem az előző gondolatokat Önök is legalább olyan jól értették, mint én”.
Szerencsére a közönség vette a lapot, a zenekar pedig hitetlenkedve és összezavarodva nézett rám: Ez meg mi volt? Eddig miért titkolta, hogy beszél svédül is???
Nos, bizonyos szempontból természetesen kifogásolható a megoldásom, hiszen a közönség nem kapta meg az elhangzott felkonf magyar jelentését, mivel én tolmácsként teljes egészében improvizáltam a megszólalásomat. Vajon ez elfogadható? Ha szigorúak vagyunk, akkor természetesen nem. És igen, megtehettem volna, hogy a zenekarvezetőt visszahívom a színpad közepére, hogy még egyszer elmondja ugyanazt, de már angol nyelven, viszont ezzel megszakadt volna a koncert természetes lendülete, ami kellemetlenül érinthette volna a zenekart és a közönséget is. (Egyébként nagy valószínűséggel azzal a kimaradt két-három mondattal nem veszített túl sokat a hallgatóság.)
Szerencsére ilyen szintű improvizációra nincs túl gyakran szükség, de aki tolmácsként dolgozik, annál mindig jól jön a rugalmasság, a kreativitás, no meg a jó stressztűrő képesség. Anélkül esélytelen, hogy az ember csak úgy pillanatok alatt megtanuljon svédül ;)
