A tolmácsok gyakran megosztó személyiségek: van, aki szereti őket, van, aki nem. Dóra, bár a tökéletes tolmács megtestesítője volt, ebben elütött a többiektől; őt ugyanis mindenkit szerette. És ez nem üres frázis, hanem tény.
Így persze nem csoda, hogy örömmel fogadtam, amikor a tolmácsképzőben – bár külön évfolyamba jártunk – összebarátkoztunk. Rögtön szimpatikus lett a maga derűjével és állandó csacsogásával. És persze tiszteletet is keltett bennem hatalmas tudása, már akkor meglévő komoly tapasztalata, no meg az, hogy még nálam is többet tud beszélni…
Innen egyenes út vezetett arra, hogy kabintársak legyünk. Hosszú évekig gyakorlatilag kizárólag csak egymással dolgoztunk. Emlékszem, az akkor még kislány Zsófinak fel is tűnt, hogy Dóra mennyit emlegeti a nevem, és mivel azt hitte, a Gyöngyvér férfinév, megkérdezte az anyját, nem udvarolok-e neki véletlenül. Sosem felejtem el, hogy dőlt Dóra a nevetéstől, amikor mesélte. Utána, amikor a lényok is ott voltak velünk egy-egy alkalommal, mindig mondta: „Látjátok, itt van a pasim is!”
Óriási öröm és megtiszteltetés volt, hogy a kabintársává fogadott. Sokat köszönhetek neki szakmailag és emberileg egyaránt. A kabintársi kapcsolat nagyon szoros: közös minden siker, de minden kudarc is; vakon meg kell bízni a másikban. Ismerjük egymás erősségeit és gyengéit, osztozunk az ügyfeleken.
Dóra mellett biztonságban éreztem magam mindig. Tudtam, hogy nem hagy cserben, mindig őszinte lesz velem, rábízhatom az ügyfeleimet, ha kell, kisegít, helyettesít, nehéz helyzetekben tartja bennem a lelket, viszont ha kell, a hülyeségben is benne van.
Amikor tanítok, gyakran hivatkozom rá, valahányszor azt ecsetelem, milyen a jó, az igazán felkészült tolmács. A túlélőkészlete például már-már közmondásos volt. Hosszú évek alatt fejlesztette tökélyre, de végül minden volt benne, ami csak egy tolmácsnak kellhet: étel és egy termosz tea a kevésbé felkészült catering esetére, váltás blúz az izzasztó helyzetekre, szájvíz, szótár, adott esetben képes szótár, no meg az elmaradhatatlan színházi látcső, aminek többször is hasznát vettük, még ha meg is mosolyogtak bennünket érte.
Ez a felkészültség rárímel arra, mennyire tudott aggódni. Mert bizony nagyon… Szinte minden munka előtt elhangzott tőle a következő: „Basztikuli! Tuti ma is lefossuk a bokánkat! Olyanok leszünk, mint disznó a jégen!” Ez persze nála a feszültséglevezetés módszere volt, de ismerek olyan kollégát, aki szegény komolyan vette mindezt, és mire dolgozni kellett, elhitte, hogy semmi esélye jól tolmácsolni aznap…
Érdekes – és számomra szomorú -, hogy mindezt a rengeteg értéket nem igazán látta magában Dóra. Talán egy éve lehetett, amikor említette, milyen jól esik neki, hogy időnként elismerően szólnak róla a „nagy öregek. Erre azt válaszoltam, hogy fel kellene ismernie, bár nem öreg, ő igenis kiemelkedő név a tolmácsok és fordítók között. És hogy magának is mondania kellene – a saját szava járásával –, amivel másokat dicsér: „ügyi vagy fogyi”. Mert valóban így van. Talán a bírósági tolmácsolás volt az egyetlen terület, ahol tényleg elégedett volt magával. Minden egyéb kapcsán csak legyintett, amikor a teljesítményéről volt szó.
Pedig ügyi volt! Nagyon ügyi! Precíz, felkészült, megbízható, segítőkész és roppant figyelmes. Mindig tudta, kinek mivel segíthet, és bár a saját bevallása szerint nem volt kimondottan anyatípus, én mégis folyamatosan éreztem az anyai szeretetét. A családja iránti elkötelezettséget, szeretetet és gondoskodást pedig minden kolléga ismerte, hiszen Gyuri, Zsófi és Lala mindig előkerültek a kávészünetek alatti lelkes beszámolóiban.
Azt, hogy milyen szuper fordító, talán az érzékelteti legjobban, hogy a minden ELTE-s fordítóhallgató által rettegett, amúgy kiváló szakember, Sellei Iván azt mondta Dóra szakdolgozatára, hogy doktori disszertációnak is beválna, és úgy, ahogy van, egyetlen aprócska javítás nélkül ki lehetne adni, azonnal mehetne a nyomdába. Ilyet Iván szerintem se korábban, se később nem mondott senkinek. Csak neki. Mert neki (is) Dóra volt az etalon.
Figyelmességének talán legszebb megnyilvánulásai a karácsonyi képeslapok voltak. Jöhetett bármilyen technikai újítás, ő rendületlenül küldte őket. A legutóbbi azóta is kint van az asztalomon, mert egyszerűen szívmelengető. És most mégis fáj ránéznem, mert szégyellem, hogy én sosem küldtem neki mást, csak e-mailt. Mert az egyszerűbb volt. És mert közel sem vagyok olyan figyelmes, mint ő. Most pedig már nem tudom pótolni…Viszont elhatároztam, hogy az emlékére mostantól én is írok karácsonyi lapot! Hiszen olyan jó érzés megkapni! Tegyetek így ti is, Önök is! Még ha neki nem is küldhetünk már…
Dóra! Most zárásként azt kellene mondanom, nyugodj békében. De még hozzá kell tennem valamit: Csáó Öreglány! Minden jót, Dóra! Tudom, hogy még találkozunk!
Csá, csá-csá, csá!
