Mi szükséges ahhoz, hogy jó minőségben tudjon az ember szinkrontolmácsolni? Jó minőségű hangra – igaz. Felkészülési anyagra – úgy bizony. Megfelelő munkakörnyezetre – valóban. Hát még? Például arra, hogy lássa is az előadást, azaz az előadókat és a kivetítőt. Az, hogy a kivetítőt miért kell látnunk, azt nem kell magyarázni. De az előadót?

Nos, az előadót is látni kell, mivel rengeteg információt rejt a testbeszéde, a mimikája, a gesztusai – és az artikulációja! Nem tudom, hallottátok-e, hogy a tolmácsok egy kísérlet eredményei szerint munka közben leginkább az előadó szájára összpontosítanak, oda tér vissza a tekintetük újra és újra. Hogy miért? Azért, mert a szájmozgásra fókuszálva tudják maguknak megerősíteni, hogy valóban azt hallják, amit a fülük alapján gondolnak.

Az MTA épületében tolmácsoltunk. A kabint viszont valamilyen okból kifolyólag nem akarták az előadásokkal egy terembe helyezni (szokás szerint…), minket pedig feltettek egy emeleti terembe, pontosabban egy emeleti hodályba (merthogy óriási volt). Bár tudtam, hogy az előadóknak nem lesz diasoruk, azaz nem lesz kivetítő, amit látnunk kellene, én ragaszkodtam ahhoz, hogy legyen képünk az előadókról”.

Arra azonban nem számítottam, hogy milyen képet fogunk kapni. Merthogy az óriási hodály egyik sarkába, ahol egy asztalra a tolmácspultokat helyezték, egy réges-régi fekete-fehér minitévét helyeztek el, hogy annak segítségével kövessük a főteremben zajló eseményeket. A kép mondhatni nem is létezett, csak valami szellemképes apró alak(ok?) látszott(ak?) rajta. Azt tehát láttuk, amikor valaki elfoglalta a helyét a pódiumon, de ennél több segítséget nem adott.

Szerződéskor tehát gondoljatok erre és mindenképp bizonyosodjatok meg arról, hogy valóban jó minőségben (!) lássátok az előadókat és prezentációjukat, hiszen ezek rengeteg információval támogathatnak benneteket.

Apropó! A velünk egy teremben levő versenyzongora ugyan segítséget nem jelentett, ha csak rásiklott a tekintetünk, felderült a kedvünk, mert nem gyakran van részünk ilyesmiben.