Egy nyilvános előadást tolmácsoltam egy hosszúkás alakú teremben. Az elrendezés a következő volt: a teremben ovális alakban voltak elrendezve asztalok, oda ültek a fontosabb meghívottak, a többiek pedig a terem oldalfalai mentén lerakott székeken foglalhattak helyet. Az előadó az ovális alak egyik végében állt, onnan kezelte a laptopját és tartotta előadását, én pedig mellette álltam, ugyanis konszekutívban kellett tolmácsolni.
A téma nem volt túl összetett, de azért figyelni kellett, főleg, mivel az előadó elég magas rangú személy volt. Minden flottul haladt, abszolút jól éreztem magam munka közben. Legalábbis egy darabig….
Ugyanis az előadás közben hirtelen hangosan bekiabált valaki a terem másik végéből: „A tolmács üljön le!” Majd megerősítésként újra: „Üljön le a tolmács!”
Azt hittem, összeesem. Ennyire rosszul ítéltem meg a teljesítményem? Leléptet a közönség?
Mindenesetre, mivel ilyen határozottan felszólítottak, leültem az asztal mellé és ülve folytattam a munkát – innentől már határozottan gyomorgörccsel. Borzalmasan éreztem magam.
Bár innentől kezdve elég lassan teltek a percek, csak véget ért az előadás, majd az azt követő kérdés-válasz szekció és elkezdődött a fogadás. Én is elkezdtem hát összepakolni, majd odamentem az italpulthoz egy ásványvízért. Ekkor mellém penderült egy úr, gratulált, hogy milyen ügyes voltam, majd megemlítette, hogy ő kiabál be az eladás alatt, mert megsajnált, hogy végig állnom kell.
Szinte szóhoz sem jutottam. Tehát kedves akart lenni, ezért kiabált be. Ez a megoldás valahogy eszembe sem jutott. Mindenesetre megnyugodtam, hogy ezek szerint mégsem a teljesítményemmel volt gond.
Érdemes tehát bízni magunkban és hinni az önértékelésünknek, de azért persze figyeljünk a visszajelzésekre, mert azokból (szinte mindig) tanulhatunk!
