Mindig is „híres” voltam arról, hogy különösebb erőfeszítés nélkül is erőteljes az orgánumom. A férjem gyakran emlegeti, hogy már a gimnáziumi időkben is tudni lehetett, hogy a lánycsapat a helyi pizzéria vendége-e, mert ha igen, akkor a hangom biztosan hallható volt (egyébként az övé is) :) Azt nem mondhatnám, hogy büszke vagyok ezekre a történetekre, annak viszont örülök, hogy nincsenek hangképzési problémáim. (Nem is nagyon tudnék megmaradni a szakmában, ha terhelés hatására elmenne a hangom vagy ha csak sutyorogva tudnék beszélni a mikrofonba...)

Az egyik első tolmácsmunkám nem sokkal a képzés befejezése után elég komoly feladat volt: egy nagy nemzetközi autóipari cég éves főrendezvényére hívtak meg, ahol a vezérigazgató beszédét kellett a színpadon konszekutív módban magyarra tolmácsolnom.

A szervezés igazán komoly volt: még azt is meghatározták előre, hogy mi lesz az est színkódja, és ennek megfelelően csak háromféle színű estélyi ruhában lehetett a hölgyeknek (így nekem is) megjelenni. Még szerencse, hogy ebben a háromban a fekete is szerepelt, mivel a gardróbom nem hemzsegett az estélyi ruháktól, és bizony arany színű nem volt benne (a mai napig sincs).

A helyszín egy hatalmas csarnok volt, ami tele volt kerek asztalokkal a vendégek számára, a műsor pedig a színpadon zajlott, természetesen színpadi fények és kamerák kereszttüzében. 

Hiába voltam kezdő tolmács, nem voltam lámpalázas, mivel korábban is gyakran álltam már színpadon, ráadásul alaposan felkészültem a témából. A helyszínen bemutattak a célszemélynek, a cég vezérigazgatójának, aki leplezetlen elégedetlenséggel nézett rám: „Azt hittem, férfi tolmácsom lesz. Nem tudom, elég erős lesz-e a hangja…” Erre nyilván lehervadt a mosoly az arcomról, de megnyugtattam, hogy sosem volt probléma a hangerőmmel, és biztosíthatom, hogy most sem lesz. De ő csak kötötte az ebet a karóhoz: „Egyébként szoktam viccelődni is előadás közben. Remélem, érteni fogja a humoromat!”

Őszintén szólva ez a színpadra lépés előtt nem volt túl önbizalomnövelő, de szerencsére erőt vettem magamon – majd én megmutatom nekik! És így is lett: a beszéd jól sikerült, a tolmácsolás szintén, a közönség mindig úgy reagált, ahogy kellett. Huh…

Közös „fellépésünk” végén az igazgató megköszönte a segítséget és (mentségére legyen mondva) elismerte, hogy nem volt igaza, valóban jól elláttam a feladatot nőként is.

S hogy mi a tanulság? Egyrészt az, hogy bár a tolmácsszakmán belül egyértelműen női dominancia figyelhető meg, egyes megrendelők kötik az ebet a karóhoz és férfiakkal dolgoztatnak (vagy akarnak dolgoztatni), mert azt gondolják, a nők nem nyújtanának megfelelő minőséget – ami persze közelről sem igaz. Tény és való, vannak nagyszerű férfi tolmácsok, de ugyanezt a minőséget bármikor lehet(ne) női munkaerővel is biztosítani. És sem hangerő, sem humorérzék tekintetében nem jelent hátrányt, ha valaki nő (amúgy szinte mindig mikrofonba beszélünk, így a hangerő kérdése egyébként sem érthető).

Másrészt fontos, hogy az ember megfelelő önértékeléssel rendelkezzen és ne hagyja kizökkenteni magát. Fontos, hogy jól fel tudjuk mérni tolmácsként (is), hogy mi az, amit meg tudunk oldani és mi az, amit nem. Ha pedig olyan munkát vállaltunk, amit igen (olyat semmiképp nem vállaljunk, amiről már előre tudjuk, hogy problémás lehet), akkor ne hagyjuk, hogy bárki elvegye a kedvünket és az önbizalmunkat. Mutassuk meg, hogy nem véletlenül mi kerültünk a mikrofon elé és hogy (adott esetben) nőként is lehet erős a hangunk és jó a humorérzékünk :)