Ki 

„Nézsonra járt, nyalkás brigyók turboltak, purrtak a zepén.” Ez meg mi? És mégis, ki ír le ilyet? Nos, aki ismeri Lewis Carrollt és műveit, az nyilván tudja, hogy az ún. nonsense poetry egyik legismertebb képviselőjéből származik a fenti idézet, egészen pontosan az Alice Csodaországban című műből. De itt jön a lényeg: Tótfalusi István fordításában. Mert bár az eredeti vers is körülbelül annyira érthető első nekifutásra, mint a magyar ('Twas brillig, and the slithy toves / Did gyre and gimble in the wabe;), igenis lefordítható, sőt, le is kell fordítani, hiszen az eredeti verzió valóban semmit sem mondana a magyar olvasónak.

Egy ilyen feladatba persze nem mindenki vágná bele a fejszéjét, még akkor sem, ha tapasztalt műfordító. Ehhez olyan sokat próbált, a nyelvi lelemények világában lubickoló és kifejezetten a kihívásokért élő, mondhatni bátor fordítók kellenek, mint az előbb említett Tótfalusi, vagy éppen Weöres Sándor és Varró Dani. De miért is olyan fontos a bátorság? Mindjárt kiderül!

Ha fordításról esik szó, könnyen legyinthet az ember, mondván, hogy nagyon kevés igazán ’nehéz’ szöveg található a világirodalomban. Ja, persze. De mégis mitől nehéz a nehéz? Ha valóban belemélyedünk a témába, bizony rá kell ébrednünk, hogy minden szövegnek megvan a maga sajátos hangulata, formátuma, stílusa, szókincse, és ahhoz, hogy az úgy hasson, mondhatni akkorát üssön a célnyelven, mint a forrásnyelven, igenis hatalmas munka és valljuk be, nem kevés szerencse is kell. Igen, szerencse is. Elsősorban azért, hogy a fordítóra rátaláljon a megfelelő mű és szerző, hogy megteremtődjön kettejük között az az akár intimnek is nevezhető kapcsolat, amely lehetővé teszi, hogy a fordító valóban belebújjon, eggyé váljon a fordítandó művel, majd újraalkossa azt.

Ugyanis a műfordító munkája nem tekinthető szimplán szolgai fordításnak. Ő valójában társalkotó, aki, bár hozott anyagból dolgozik, valójában újrateremti a kezébe kerülő művet. És ez azért nem kis dolog. A teremtéshez nem kevés bátorság kell…

De térjünk vissza a nehézségekre. Belegondoltatok már milyen borzalmasan nehéz lehet egy többszáz évvel ezelőtt született művet lefordítani? Ugyanis míg egy kortárs írásban könnyedén el tudom például dönteni, hogy az adott mondat vicces, csúfondáros, ironikus vagy bántó, ez egy évszázadokkal korábban született mű esetében koránt sincs így. Sokáig például az sem volt egyértelmű, hogy Shakespeare drámái milyen szinten vannak megszórva szexuális utalásokkal. Legalábbis a magyar olvasók ezt nem feltétlen tudhatták, mivel a fordításokból ezek ilyen vagy olyan okból kifolyólag alkalmanként kimaradtak. Manapság viszont, többek között Nádasdy Ádámnak hála, sokkal közelebb kerül a néző ahhoz a hangulathoz, amit a korabeli közönség élhetett át egy-egy olyan klasszikust hallgatva, mint mondjuk a Hamlet - köszönhetően az ilyen és ehhez hasonló ’bevállalós’ fordításoknak: „Egy nyögésébe kerül kisasszony, és lelohad, ami bökdösi.” (Hamlet, Bárka-verzió). Hmm… Ezt azért nehéz lenne félreérteni ;)

Ha már Shakespeare és Nádasdy, akkor könnyen beugorhatnak egyéb újrafordítások is. Ezekhez a fordítói vénán túl újfent csak hatalmas bátorság kell, főleg, hogyha ismert, vagy akár legendás művekről van szó. Érdekes módon, míg a versek, drámák újrafordítása teljesen elfogadott, a regényeknél gyakran ellenséges érzületet kelt ugyanez a tevékenység. Gondoljunk csak a Zabhegyezőre, akarom mondani a Rozsban a fogóra vagy tudjátok mit, mondjuk úgy, Salinger legismertebb művére :) Itt ugyanis Barna Imre újrafordítása igazi irodalmi vihart kavart. Ennek talán az volt leginkább az oka, hogy ő bizony a címhez is kíméletlenül hozzányúlt, így a kötet borítójáról egyértelműen látszik, egy teljesen eltérő, új változatról van szó. Ezt azért hangsúlyozom, mert mostanában egyre több nagy mű érkezik a könyvesboltok polcaira új fordításban, de ezt gyakran csak olyan igazán számfüles könyvfogyasztók veszik észre, amilyen én is vagyok. Halkan megjegyzem, hogy ilyenkor verem a fejem a falba, hogy már megint egy újabb fordítás, azaz nincs mese, meg kell venni és a régivel együtt (újból) el kell olvasni. Történt ez legutóbb A nagy Gatsby kapcsán, ahol kiderült, hogy a három magyar fordításból csak kettőt ismertem, így a harmadikat beszerezve két éven belül újra terítékre került a mű – immár háromszor… Tudom, menthetetlen vagyok :) Visszatérve: az újrafordítás is igazi kihívás, hiszen nem „csak” az alapnehézségek merülnek fel, de ott van az összehasonlítás is egy nagy valószínűséggel már bevett, szeretett, sokat olvasott változattal. Tehát a bátorság szerepe itt sem elhanyagolható.

És ha már műfordítás, hadd emlékezzek meg egy igazán különleges változatáról. Arról, amikor nem idegen nyelvről fordítunk magyarra, hanem magyarról. Merthogy ilyen is van. Érdekes módon Nádasdy Ádáméknál ez mintha családi hagyomány lenne, ugyanis nemcsak ő vette kezelésbe a Bánk bánt, de édesapja, Nádasdy Kálmán is. Igaz, ő nem Katona József drámáját, hanem Egressy Béni szövegkönyvét ültette át, de a lényeg ugyanaz. Mindketten egy nehezen emészthető változatból készítettek élvezetes, de az eredetit mégis hűen tükröző változatot. Ehhez talán még az újrafordításnál is nagyobb bátorság szükséges. Persze Nádasdy esetében abban szerencsére nincs hiány. Én alig várom, hogy a keze közé kapjon egy újabb klasszikust! Aki pedig műfordítana, az a hatalmas szókincs, a nyelvi lelemények és a változatos stílus mellé kezdje el gyűjteni a bátorságát. Kelleni fog, de megéri!